Állítólag egyre többen játsszák, még a londoni cityben is. A fiatal yuppie-k munka után, a szabad kis tereken gurítanak kedvükre. Persze ha tudnák a szigetországi fiúk, hogy ez eredetileg egy francia játék...
De nézzük csak: hogyan kell játszani a pétanque-ot?
"A pétanque egy csodálatos játék! Ezt a játékot a gyermekektől a nagypapáig minden korosztály játszhatja. A játékosok saját szórakozásra, vagy versenyszerűen játszhatják a petanque-ot. A szabályok minden esetben azonosak. Szórakozásra játszott petanque-nál nincs szükség versenyigazolásra, versenybíróra." - áll a hazai szakmai szövetség honlapján.
Lássuk be, ha tényleg nincs szükség versenyigazolásra, ráadásul versenybíróra sem, akkor ez a mi játékunk!
Akkor nézzük a szabályokat, amelyeket tapasztalati módon lehet megismerni.
Adott ugyebár sok, súlyos vasgolyó. Egy mérőszalag, meg egy kisebb méretű fagolyó. Utóbbinak a hivatalos neve: öcsi. Ha véletlenül eltűnne, lehet helyettesíteni egy egyszerű bútorkiegészítő golyóval is. Kell még a játékhoz egy nagy pálya: megteszi egy kert vagy köztér. Felhívjuk játékos kedvű olvasóink figyelmét, hogy a nappali vagy a konyha semmi esetre sem hasznosítható ilyen célra!
Az első játékos kissé felsőbbrendű vigyorral az arcán, miközben félszemmel azt nézi, a társak nézik-e, a lábával húz egy vonalat a homokba. Innen lehet majd a golyókat elhajítani.
Aztán eljátssza, hogy milyen profi, és az alsó állásból hosszú, a nézők számára már kínos percek után elhajítja. Mivel nincsen másik golyó a célterületen, ezért főhősünk beképzelten visszmegy a helyére, miközben azt gondolja: "Na ezt csináljátok utánam, porzsákok...".
Jön a következő játékos, aki szintén elhajítja a golyót, ami elrepül a másik mellett. Erre mindenki elismerően bólogat, és gratulál a dobónak. Ez azért van, mert senki sem érti ezt a játékot, mint ahogy mi sem, de azért írunk róla.
Jön a harmadik versenyző. Lassan, de látványosan lendít a karjával, kezében a golyóval..., de nem dobja. A tekintetke persze követnék a hajítás pályáját... Aztán harmadik újra: lendít, de nem dob... A többiek már nagyon idegesek, az arra sétálók megállnak, és várják, mi fog történni. Mivel ők sem értik ezt a sportot, egy idő után csalódottan tovább mennek... (Nem csattant el még egy pofon se...)
Aztán végül csak eldobja vasgolyóját az utolsó versenyző. A labda ütközik az egyik, már ott lévő golyóval. Erre hamradik játékosunk felugrik: ez az! Nyertem!
De a játék itt nem ér véget, kettes szerint ő a győztes, mert ő dobott legmesszebbre, az első dobó pedig azt mondja, ő nyert, mert ő hajított először, ráadásul nem is akármilyen technikával.
A "játék" ilyenkor heves verekedésben, vitában, majd egy-egy sör melletti kibékülésben ér véget.
Mindenkinek ajánljuk!
A pétanque története
Egyes francia történészek szerint XVI. Lajos idejében indult el ez az nagyszerű, de érthetetlen sport. A királyi udvarban a gyerekek, trónörökösök és nagymellű dadák kezdték el játszani. Néha beszálltak a fehér bőrű társalkodónők is, de ők nagyon bénák voltak, ezért a XVII-XVIII. századok fordulóján olyan szabályt hoztak, hogy társalkodónők nem játszhatnak.
Egyes legendák szerint három udvari, csenevész kisgyerek meglátott egy nagy kosár almát a konyhában. Mivel nem jártak iskolába, mégis nagyhatalmi törekvéseik voltak, úgy döntöttek, kiviszik a kosár almát a nagy kertbe, egy diófa alá, a genfi bekötő útnál.
Francia történészek szerint először csak azt játszották, hogy ki tudja minél messzebbre dobni, amikor megjelent XVII. Lajoska trónörökös is, akit nagyon nem szerettek, de mivel közvetve tudták a kis számítók, hogy ha a szüleik nem az udvarban dolgoznának, akár éhen is halhatnának, ezért általában kényszeredetten, de bevették a játékaikba. Persze éppen ezért volt egy aranyszabályuk is: Lajoska csak nyerhet...
Az ominózus forró nyári délután tehát ott álltak a gyerekek a trónörökössel, és belekezdtek a játékba. A cél az volt, hogy minél messzebb dobják az almákat. Ebben hagyományosan Jean-Jacques volt a legjobb, meg persze a legerősebb is.
Feszült pillanatok voltak, amikor ő dobott, mindenki újabb és újabb csúcsokra ácsingózott. Persze, hogy az ő almája került legmesszebbre. De ekkor jött XVII. Lajoska. Ő természtesen egy vékony, fehérbőrű, gyenge gyerek volt, alig bírta el az almákat. Az elsőt szinte le is ejtette maga elé, aztán a másodikat is. Egyre feszültebb volt a hangulat, amikor a legleleményesebb Francois - hogy védje közvetve életüket - Lajoska kezébe nyomott egy mogyorót. "Ezt dobjad!" - biztatta a kis uralkodót.
A királyka tehát elhajította a mogyorót, ami egészen messze repült, és mielőtt a földre ért volna, eltalálta a kis Pierre almáját. Dermedt csend lett, amikor Francois megszólalt: "Győztél Lajoska!". Aztán már mindenki ezen szabály szerint játszotta tovább, Lajoska az "öcsi" nevű golyójával mindig győzött, a többiek meg csak próbálkoztak.
Elindult a pétanque!
való tekintettel tegeződni fogunk, ez kérem, ne zavarja olvasóinkat.
- Tudom, ilyenkor ezt kell csinálni, ügyes - böffentette vissza 
ndult görcsbe 